Második fejezet

Süvítő szél fújt. Helen mosolyogva ébredt, nem tudta ugyan, mit álmodott, de azt igen, hogy bármi is volt az, most remekül érzi magát. Kinézett az ablakon, de hangulatát még a rossz idő sem tudta elrontani. Szokatlanul jól volt, mintha a tükörből is valaki már nézett volna rá.

Miután reggelizett, leült a nappaliba. Elővett a fiókjából egy halom régi könyvet, hogy eldöntse, mire van szüksége, és mire nincs. Többnyire egyetemi könyvek voltak, ezeket nem akarta kidobni, aztán régi, tini kori újságok, melyek megtartásának nem látta értelmét. Már majdnem végzett, amikor kezébe akadt egy bársonykötésű, poros könyv. Amikor sikerült megtisztítania, boldog arccal felkiáltott:
- A naplóm!
Elcipelte a kukához a kidobandó szemeteket, a többit pedig visszadobta a fiókjába. Készített magának egy bögre kávét, felöntötte tejjel, majd izgatottan leült a kályha elé, a kanapéjára. Kinyitotta a könyvet, melybe az utolsó bejegyzést elsős egyetemista korában készítette.

Tegnap nem tudtam aludni. Egész este azon a házon gondolkodtam. Ami még a nagymamáé volt.
Helen nem ismerte anyai nagyanyját, csak anyja mesélt róla neki.

A múltkor elsétáltam a kapujáig. Nem tudtam bemenni, az udvarát benőtte a gaz, és nem volt kulcsom.
Emlékezett a házra. Tudta, hol van, és azt is, hogy nincs hozzá kulcsa, és fogalma sincs, hol kereshetné, pedig egyre jobban izgatta.

Tudom, hol a kulcs. Csak arra várok, hogy anyuék elmenjenek. A kis fekete íróasztal fiókjában van, leghátul. Egyszer majdnem rajtakaptak…

A kis, fekete íróasztalt még elsős korában eladták. Tovább lapozott, annak reményében, hogy talál még valami felhasználhatót a kulccsal kapcsolatban. Ekkor jutott eszébe, hogy ez volt az utolsó bejegyzése a naplóba, mert megunta. Kicsit elszomorodott, aztán arra gondolt, hogy elmegy anyjához, és kifaggatja a házról.

Anyja nagyon megörült neki, így nem akart rögtön a közepébe vágni. Türelmesen válaszolgatott anyja kérdéseire, mesélt az esküvőről, ő is kérdezett, majd mikor már nem bírta tovább, kicsúszott a száján:
- Anya, mi lett a nagymama házával?
Anyja kissé elsápadt.
- Miért kérded, kicsim?
- Csak amikor a múltkor aludtam, eszembe jutott.
- Értem. Tudod, az a ház nagyon ramatyul néz ki. Ugye nem akarsz oda költözni?
- Nem, dehogy, csak eszembe jutott.
- Jól van. Most megkönnyebbültem. El kéne adni azt a házat. Nem tudom, miért nem tettem meg eddig. Még mindig fent őrizgetem a kulcsát. Az ékszereimnél. Tudod, nagyon sokat jelentett nekem…de nincs rá szükségem. Miután férjhez mentél, eladjuk, jó?
- Persze. – anyja hangjában félelmet érzett, mintha tartana attól, hogy bárki odamegy. Mi lehet ott, hogy most, amikor eszébe jutott valakinek, már meg is akar szabadulni tőle?
Elhatározta, hogy az első adandó alkalommal elveszi a kulcsot, és bemegy a házba. Egy kis ideig még cseverészett anyjával, aztán elindult hazafelé. Útközben beugrott egy boltba, és vett magának valami vacsorának valót.

Vacsora után leült a kandalló elé. Elképzelte, hogy ég a tűz. Kicsit melegebb volt az idő, mint tegnap, kinyitotta az ablakot. Kellemes szellő csapta meg arcát. Visszament a kandallóhoz. Üresnek érezte magát. Hiába volt ez a dolog a házzal, valami mégis hiányzott. Majdnem aludt, amikor megszólalt a telefon. Lassan odaballagott, felvette.
- Tessék?
- Jó estét, remélem nem ébresztettem fel.
- William? Nem. Jó estét!
- Találtam valakit! Aki megvehetné a házat!
- De hát, ez remek!
- Akkor jöhetnek. Csak…segítene?
- Mármint, hogy az kapja meg a házat, akitől majd visszaveheti?
- Igen, abban.
- Persze. Elég jóban vagyok az igazgatósággal, majd ajánlani fogom.
- Köszönöm.
- De…maga honnan tudta meg a számom?
- Telefonkönyv. Maga volt a második Helen Thomas, akit felhívtam.
Helen nevetett.
- Mikre nem képes! És az első, akit felhívott, mit mondott?
- Azt, hogy téves, ő nem ismer.
- Értem…
- Holnap találkozhatnánk?
- Vasárnap, miért ne?
- Kitölthetjük akkor a papírokat.
- Rendben.
- Köszönöm. Jó éjszakát!
- Jó éjt!

Letette a kagylót. Csak most vette észre, milyen forró az arca. Nem volt már álmos. Felment a szobájába, olvasni akart. De nem tudott. Újra és újra fellapozta naplóját, többet akart tudni a házról. Semmi. Ismét megcsörrent a telefon.
- Igen?
- Szia kicsim! Csak azért hívlak, hogy tudd, elutazom.
- Hogyan? – Helen szíve vadul kalapálni kezdett. A kulcs! Itt az alkalom!
- A húgom rosszul lett. Elmegyek hozzá, ápolom, tudod, mióta szegény Joe bácsi meghalt…
- Menj csak. – olyan izgatott volt, észre sem vette, hogy félbeszakította anyját.
- Már a vonaton vagyok. Tudod a mobilszámom, ha valami gond van, hívj!
- Rendben! Szia!
- Szia!

Még le sem tette a kagylót, már ráncigálta fel magára nadrágját, hogy elmenjen a kulcsért. Lesietett, beült kocsijába, és elhajtott anyja házához. Kivette a kulcsot zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Felszaladt a lépcsőn – szíve torkában dobogott – majd benyitott anyja szobájába. Kihúzta a fiókot, ahol anyja az ékszereit tartotta, és…a fiók üres volt! Felkutatta az egész szobát, de sehol nem találta a kulcsot, de egy dobozt sem, amiben elrejthették. Nagyon elfáradt, nem volt ereje hazamenni. Kiment a fürdőbe, hogy megmosakodjon. Kinyitotta a tükör feletti kis tükrös szekrényt, fogkrémet keresve. És akkor meglátta a kis ékszerdobozt. Mohón kinyitotta, és a kulcs, benne volt!

Kivette, minden oldaláról megnézte a virágos kulcsot. Nem tudta, mit tegyen: elmenjen-e most a házba, vagy inkább feküdjön le, és holnap reggel tegyen ennek eleget. Kíváncsisága, és tagjai mást-mást mondtak. Rettentően fáradt volt, és mivel holnap is lesz egy nap – mondta – inkább elment lefeküdni. Majdnem aludt, - ezen az estén már másodszor – amikor csörgött a telefon. Álmosan felemelte fejét, hogy megnézze, kitől kapott üzenetet. „William” – olvasta.
Rögtön felébredt. „Elnézést, hogy ilyen későn zavarom. Holnap sajnos csak délután érek rá. Illetve este. Megfelelne önnek egy korai vacsora? Kérem, írjon, amint elolvasta!”
- Vacsora? Jó, elmegyek. – megírta az SMS-t, majd visszahajtotta párnájára a fejét,de úgy érezte, harmadszor már nem lenne képes elaludni. Odanyúlt a kulcshoz a sötétben, megforgatta kezében, és mintha a kulcs furán bizsergett volna. Érezte, mennie kell. Lerúgta magáról a takarót, Leszaladt a lépcsőn, felvette kabátját, és kiviharzott az ajtón. Beült autójába, s elindult a ház felé. Pontosan tudta, hol van (, annak idején még gyalog ment el).

Megékezett. Szíve hevesen vert, mikor ki akarta nyitni a borostyánnal, és más futónövényekkel benőtt kaput. Beledugta a kulcsot, de nem nyílt. „A belső ajtót nyitja” – gondolta. Nem tudta, mit tegyen. Végül úgy döntött, körbejárja a házat. Úgy emlékezett, van valahol egy másik ajtó. Elindult, bekanyarodott. Amikor elért az utcáról már nem látható részhez, meglátta az ajtót. Ezt nem nőtte be a növény, résnyire – talán már évek óta – nyitva volt. Óvatosan bedugta tenyerét a szűk nyílásba, majd finoman belökte az ajtót. Kis nyikorgással, de az ajtó engedett. Belépett a gazos udvarra. Mikor átküzdte magát a növényeken, és elérte az ajtót, nagy levegőt vett, majd berakta a rozsdás kulcsot a zárba. Elfordította. Egy pillanatig vissza akart fordulni, de aztán mégis benyitott. Ez az ajtó is nagyot nyikorgott, mint az előző, s erős doh, és parfümszag áradt a házból. Kicsit elfintorodott, de belépett. A házban nagy sötétség volt. Nem hozott zseblámpát, így nyitva hagyta az ajtót, odament a legközelebbi ablakhoz, elhúzta a pókhálós-molyos függönyt, majd sorban a nappali összes ablakával így tett. A holdfény besütött az ablakokon, de azért nyitva hagyta az ajtót. Talán félelemből, maga sem tudta. Emlékezett a házra, nem tudta, honnan, de ismerős volt. Mintha már járt volna itt…előző életében. Ismerősen, vagy inkább ösztönösen ráfordult a lépcsőre – miután felmérte a nappalit, és nem talált semmi érdekeset – és elindult felfelé.

Folytatom...