Nyár volt. A napsugarak besütöttek Helen irodájába, és édesen játszottak barna hajfürtjein. A lány valamit írt, és közben jegyese, Aaron képét nézegette.
- Szeretlek! – mondta a képnek, majd jegygyűrűjére tekintett, és kedvesen mosolygott.

Egy katalógust húzott elő íróasztala fiókjából, amiben házak voltak.
- Ilyenünk lesz! – suttogta vidám arccal, és egy apró, kétemeletes házra bökött.
- Helen!
- Szia, Andrew!
Andrew magas, sötétbarna hajú, szemüveges férfi. Barna szeme csillogva nézett Helenre.
- Van itt valami a számodra. Egész komoly dolog…oldd meg!
- Mi...
Mielőtt végigmondhatta volna, Andrew már nem volt az irodában, csak egy dossziét hagyott az asztalon. Helen kinyitotta és látta, hogy egy ház papírjai.
„ Lejárt jelzáloghitel.”
- Nem nagy ügy. Kimegyek, kiköltöztetem, eladjuk.

Felkapta az asztalról kocsija kulcsát, bezárta irodáját és elindult lefelé a lépcsőn. Mikor kocsijához ért, Aaront látta kiszállni saját autójából.
- Hé, Aaron! – kiáltott neki.
- Helen! – úgy mosolygott rá, mintha egy szárnyaló pillangó játékát csodálná.
Így is volt. Aaron csodálta Helent. Azelőtt soha nem találkozott még ilyen nagyszerű lánnyal. Aaron szőke, kékszemű volt, nem rohant és nem szeretett semmit a véletlenre bízni. Szerette a könnyűzenét, állatorvos volt. Míg Helen barnahajú, zöldszemű volt, sokat rohant, szeretett kockáztatni. Inkább a komolyzenét kedvelte, ügyvédnek készült, de egy bankban dolgozott. A musicalekért mindketten rajongtak. Remekül kiegészítették egymást.
- Szia, drágám!
- Szia! Gondolom, hozzám jöttél.
- Igen…de most kell pont elmenned?
- Hát…jobb minél előbb túllenni rajta.
- De az estéd szabad, igaz?
- Remélem, te lefoglalod.
- Van 2 színházjegyem. Musical.
- Ez nagyszerű!!! Mikor találkozunk?
- Mondjuk hatkor? Érted megyek!
- Rendben, szia! – puszit nyomott jegyese arcára, és beült kocsijába.

A visszapillantón még látta, ahogy Aaron integet.

A keresett ház London déli részében volt. Az utcája egy nem forgalmas utcából nyílott. 5 perc autózás után Helen elérte a kis forgalmatlan utcát, lassított, nézte a táblákat. 
- Á, megvan! Ez lesz az! – kicsit tolatott, majd befordult a szűk utcába, és nézte a házszámokat. 1, 2, 3…11, 12.
Nagy, fehér ház volt, amit benőtt a borostyán. Az ablakok csillogó sötétbarna színűek voltak, az ajtó nagy, közepén egy vasból készült kopogtató díszelgett. Kiszállt, odament a házhoz, megcsodálta, majd bekopogott.

Kis idő múlva egy szőkés hajú, nagy kékszemű férfi nyitott ajtót.
- Jó napot, kit keres?
- Jó napot! Helen Thomas vagyok. Mr. Wright-ot keresem.
- Én vagyok. Miben segíthetek?
- A banktól jöttem, ahol a kölcsönt vette fel.
- A banktól? Tudtam, hogy el fognak jönni, de azt nem, hogy ilyen hamar.
- Hamar?! Uram, 1 hónapja lejárt a hitel.

A férfi nagyot sóhajtott. Barátságos, élettel teli arca hirtelen elsápadt, vidám szemei már szomorúságot tükröztek. Mintha kicserélték volna súlyos beteg ikertestvérére.
- Kérem, jöjjön beljebb!
- Köszönöm.
A ház kívülről is szép volt, de belülről még szebb. A férfi a nappaliba vezette Helent, és leültette egy bőrkanapéra.
- Szabad? – kérdezte, és fejével az előtte álló asztal felé bökött.
- Persze, tegye csak le. Tudja, nem látszik, hogy egy bankban dolgozik. Túl csinos. – mikor észrevette mit mondott, kissé elpirult, és lesütötte szemét. – Bocsánat…
Helen is piros volt, és nevetett.
- Még soha nem mondtak ilyet. Köszönöm. – még mindig mosolygott.
Pár másodpercig szótlanul nézték egymást, aztán Helen arca ismét komolyra váltott. Amikor Mr. Wright észrevette, ő is sietett kicserélni magát beteg ikertestvérére.
- Nézze, nyílt leszek. – próbálta közömbösen mondani, de egy kis szomorúság hallatszott hangjában. - Tudja, számos levelet küldtünk, de ön nem fizetett, ezért sajnálom, de el kell adnunk a házat. Azért jöttem, hogy kitöltsük ezeket a papírokat. 1 hét múlva kell átadni a házat.
- Tudja, meghalt a nővérem. Nem volt olcsó a temetése, és a műhelyem is pont most égett le. Orvosit végeztem, de még nem találtam kórházat, ahol dolgozhatnék. Ezért készítek bútorokat, ez a megélhetésem, muszáj volt felújítanom.
- Értem. Sajnálom, de nem tehetek semmit. Ezeket ki kell töltenünk, kérem ne nehezítse a dolgomat.
Helen tollért nyúlt. Magán érezte a férfi szomorú pillantását. Felnézett, látta, hogy Mr. Wright megtörli a szemét. Letette a tollat. A férfi rekedt hangon kezdett mondanivalójába:
- Tudja, ez a ház…annyira hozzám nőtt! Csak ez maradt anyámból, és a nővéremből. Őket elveszítettem. Ha a házat is…
- Miért vette fel rá a hitelt? – olyan hangon szakította félbe, mintha egy ovistól kérdezne valami értelmetlen dolgot.
- Azt hittem, 10 év múlva képes leszek kifizetni, hogy addigra már jól praktizáló orvos leszek. Nem tud valami kiutat?
- Sajnos nem. Esetleg, ha tudna valakit, aki megvenné a házat, Akitől visszavásárolhatná!
- Nem ismerek senkit, aki ezt megtenné.
- Próbáljon meg találni valakit.
- És maga, mit fog mondani?
- Azt, hogy még nem intéztem el. Egy hetet kaptam rá. Maga is ennyit kap. Keressen valakit.
- Köszönöm, hálás vagyok.
- Ennyit tehettem. Most megyek, sok sikert! Viszlát!
- Viszlát!
Kiment, és beült a kocsijába. Elindult, a visszapillantóból még látta a férfi kissé felvidult arcát.
- Jaj! – fékezett, majd visszatolatott. – Mr. Wright!
- William .
- Akkor én Helen! – mosolygott – Elkérhetném a telefonszámát?
- Uhh…ennyire bejöttem magának? – megint elpirult, hasonlóan, mint amikor először szólta el magát. – Bocsánat…tessék!
Felírta egy papírra, majd odaadta Helennek.
- Tudja…megszoktam az egyetemen…még egyszer köszönöm.
- Semmi baj. Kedvelem a humorát! És tényleg, sok sikert!
- Köszönöm! Viszlát!
Helen mosolyogva visszaült a kocsiba, és elhajtott. William még sokáig nézett utána…

Helen az órájára nézett. 5 óra volt. Rányomott a gázpedálra. Nem bírta kiverni a fejéből William-et. Sajnálta. Aztán eszébe jutott, hogy Aaron nemsokára ott lesz, nála…

Gyorsan  lezuhanyozott, felöltözött, és kontyba tette haját. Ajkát vörösre, szemét ezüstösre festette. Gyönyörű volt. Már a cipőjét húzta, amikor csengettek. Gyorsan felvette, majd ajtót nyitott.
- Elnézést, rossz helyre jöttem.
- Nem hiszem.
- Gyönyörű vagy!
- Köszönöm. Ha láttad volna, mennyire siettem…!
- Bejöhetnék?
- Jaj, bocsi. Ülj csak le.
Aaron egy nagy csokor vörös rózsát adott Helennek.
- Ez gyönyörű! Köszönöm!!!
Vízbe tette a virágokat, és leült kedvese mellé.
- Mikor indulunk?
- Nemsokára. De szeretnék valamit kérdezni előtte.
- Igen?
- Mikor házasodunk össze?
- Hát…nem tudom. Nyár végén? Még csak június van.
- Rendben! Szeretlek!
- Én is. Indulunk?
- Persze.
Aaron felsegítette Helen kabátját. Kicsit hűvös szellő fújt.

Beértek a színházba, és elfoglalták helyüket. Az előadás szünetében Aaron odafordult Helenhez.

- És hová akarsz menni nászútra?
- Nem tudom. Párizs? Mindig el szerettem volna menni Párizsba.

- Igen, gondoltam, hogy ezt fogod mondani. Jó. – kis szünetet tartott – És, sikerült elintézned azt a délutáni ügyet?
- Jaj…ne is említsd. Szegény férfi.
- Miért?
- Csak a ház…el kell adnunk. Pedig annyira hozzá nőtt. Egy hetet kapott, hogy találjon egy embert, aki megveszi, és később eladja neki.
- Értem.

Nem szóltak többet egymáshoz. Amikor vége lett az előadásnak, felálltak, és némán kimentek a színházból. El voltak foglalva gondolataikkal.
- Annyira szép volt! Köszönöm, szerelmem!
- Te voltál az utolsó lehetőség…senki nem akart eljönni.
- Jaj! – Helen oldalba bökte jegyesét, majd beültek a kocsiba. Amikor Helen háza elé értek, Aaron elbúcsúzott, a lány pedig felment a szobájába. Miután levetkőzött, egy kicsit még odaült a kandalló elé, mereven nézte a tüzet. Látta maga előtt a visszapillantó képét…majd álomba merült.